A szovjet űrhajózás sötét nyitánya
Akikről nem szóltak a kommünikében...
A
szovjet rakétaprogram gyökerei még az 1930-as évekig nyúlnak vissza,
amikor egy maréknyi tehetséges mérnök nekiállt folyékony hajtóanyagú
rakétahajtóművekkel kísérletezni. Az állami felügyeletű kisebb
csoportokat 1933-ban vonták össze a Sugárhajtású Meghajtás Kutató
Intézetté, ahol egy fiatal, de karizmatikus vezető, bizonyos Szergej
Pavlovics Koroljov lett az igazgató-helyettes, és többek között egy
másik tehetséges mérnök, Valentyin Petrovics Glusko is a kezei alatt
dolgozott. Csakhogy jött 1938, és a szovjet titkosrendőrség, az NKVD
egymás után hurcolta el, kínozta meg, és végezte ki, küldte a börtönbe
és/vagy a Gulágra az intézet tagjait – Koroljovot állítólag Glusko
vallomása alapján.
Szergej Korojlovról az elfogása után, és két évvel később készült fotók
Koroljov
és Glusko a szerencsésebbek közé tartozott, noha előbbi nem egész egy
évnyi kényszermunka alatt (ennek jó részét a Kolima régióban található
aranybányában, ahol hatalmas volt a halálozási arány) skorbutban
elvesztette a fogai többségét, és egészsége is megrokkant. A háború
éveiben a Gulágot túlélt mérnökök kvázi továbbra is kényszermunkára
ítélve dolgoztak, a külvilágtól elzártan, de immár tervezőmérnöki
feladatokkal ellátva. Ezeket a tervezőirodákat 'Saraska' (egy szlengből
származó szó, ami a tolvajokra, bűnözőkre utal) néven ismerték, és az
elsőt Andrej Tupoljev tervezőmérnök alatt állították fel - feltehetően
maga Tupoljev volt az, aki Koroljovot kimentette a gulágról, hiszen
ismerhette, lévén az 1920-as években Tupoljev a Moszkvai Technikai
Főiskolán oktatott, Koroljov pedig az egyik tanyítványa volt. 1942-ben
viszont átkerült az folyékony hajtóanyagú rakétahajtóművekkel foglalkozó
OKB-16 tervezőirodába, mégpedig Glusko alá, és a hátralévő években
rakétahajtóművekkel foglalkoztak. Csak 1944-ben, különleges engedéllyel
kapták vissza szabadságukat. Glusko továbbra is rakétahajtóművek
fejlesztésével foglalkozott, és az OKB-16-ból leválasztott
tervezőirodája az OKB-456 lett. Koroljov is saját tervezőirodát (az
OKB-1-et) kapott, és a rakéták fejlesztését kapta feladatul, de
elsődlegesen a német rakétaprogram feltárása és annak eszközeinek
vizsgálata volt az első feladata.
A kép előterében Hermann Oberth, balra tőle Arthur Rudolph, jobbra mögötte pedig Wernher von Braun, a világháború utáni amerikai rakétaprogram megalapozói
A II. Világháború
vége után egy hidegháború indult meg a Szovjetunió és a többi
Szövetséges hatalom között, ehhez pedig mindkét fél felhasználta a náci
Németországtól megszerzett technológiai tudást, gyakorlatilag mindent,
amiben a németek a szövetségesek előtt jártak (de legalábbis igen jó
eredményeket tettek le az asztalra), legyen szó
tengeralattjáró-technológiákról, harckocsikról vagy
vadászrepülőgépekről, de mindenek előtt a ballisztikus rakéták
érdekelték a feleket. A legismertebb tudósok többségét, Wernher von
Braunnal az élen, az Egyesült Államokba menekítették az Operation
Paperclip keretében (összesen mintegy 1 600 tudóst és mérnököt), hogy
ott folytassák kutatásaikat (mindezt úgy, hogy addig gyakorlatilag
figyelmen kívül hagyták a 'saját' rakéta-zsenijüket, Robert Goddard-ot,
aki 1945-ben elhunyt).
A szovjeteknek is voltak
saját 'németjeik', akiket először arra használtak, hogy az A4 (V-2)
rakétákkal kapcsolatos helyszíneket, gyártósorokat és terveket felfedjék
és megszerezzék. Ezt nem kicsit nehezítette, hogy bár Penemündét a
szovjetek szállták meg, a gyártásért felelős Nordhausen-i egységet az
amerikaiak, akik szinte minden mozgatható dolgot elvittek onnan. Boris
Csertok, az egyik orosz mérnök, aki a német rakétaprogram
feltámasztásáért volt felelős még azt is felvetette, hogy von Braunt
elrabolják, de végül félve az esetleges következményektől ezt mégse
tette meg (kollégái később eme döntése miatt úgy jellemezték "az ember
aki miatt elvesztettük a Holdra szállásért folyó versenyt"). 1946-ban a
német szakembereket elkezdték deportálni a Szovjetunióba (ezt úgy kell
elképzelni, hogy hajnali négy órakor a Vörös Hadsereg katonái
dörömbölnek az ajtón, és közlik, hogy öt éves önkéntes munkavégzésre a Szovjetunióba indultok - Most rögtön),
alapvetően azért, mert féltek attól, hogy a szovjetek által megszállt
területeken nem kommunista-barát kormány fog hatalomra jutni, és így
elveszíthetik a Németország által birtokolt tudást. Különféle
szakterületen dolgozó mérnökök és családtagjaik (a pontos szám nem
ismert, nagyságrendileg 6-7, más források szerint akár 10-15 ezer
emberről is szó lehetett) szét lettek szórva a különféle tervezőirodák
és gyárak között. Az első időben aktívan részt vettek az első szovjet
rakéta (másolatok) megalkotásában Koroljov irányítása alatt, viszont a
nagy hatótávolságú rakéták fejlesztése közben szabályosan versengtek
egymással a Koroljov és a Helmut Gröttrup vezetésével fejlesztett
megoldások - és az esetek nagy részében a német tervek voltak azok,
amelyek életképesebbek voltak, ám ettől még sokszor nem azokat
valósították meg.
Helmut Gröttrup
A
német mérnökök helyzete cseppet sem volt egyszerű, először a lehetetlen
körülményekkel kellett megküzdeniük (például megesett, hogy a kitűzött
tervezőirodában nem volt sem tervezőasztal, sem rajzeszköz), de a
szovjet minisztériumok egymással való versengésével, illetve a szovjet
munkatársak némelyikének (bizonyos szinten érthető) rosszindulatával is.
Helmut Gröttrup, aki a rakétafejlesztésekért felelős csoportot vezetője
megkérdezte Dmitri Ustínov minisztert, hogy mikor térhetnek vissza
(Kelet-)Németországba. Ustínov válasza tömören annyi volt: "Amint épít
egy rakétát, amely képes megkerülni a Földet!".
Azért
Gröttrup-ot nem kellett félteni, például eleve tárgyalások árán volt
hajlandó együttműködni, fizetést és egy megfelelő méretű villát kért
lakhatásra az együttműködésért cserébe, illetve bizonyos szintig
munkatársai életkörülményeit is próbálta biztosítani (e téren már
ellentmondásosabbak a források). Akár hogy is,1947-re a problémák
legtöbbjén sikerült felülkerekedniük, sőt, a németek fizetése is egyre
nagyobb lett - konkrétan a szovjet mérnököknél is többet kereshettek,
például Gröttrup 8 500 rubelt kapott havonta, míg kvázi nagyfőnöke,
Koroljov "mindössze" 6 000 rubelt, és egy átlagos német mérnök is 4
000-et keresett (egy átlagos szovjet mérnök havi apanázsa 1 000 rubel
körül volt). A szovjeteknek viszont csak addig kellettek a németek, amíg
minden tudásukat át nem adták. A továbbfejlesztett hajtóművek, rakéták
tervezésében és gyártásában már nem vettek részt (pontosabban egyszerűen
kihagyták belőle őket) és az 1950-es években mindannyiban haza is
térhettek.
Korai szovjet ballisztikus rakéták, letagadni se nagyon lehet, hogy mi volt a fejlesztésük alapja...
Az
A-4 (vagy ismertebb nevén V2) rakétára épülő megoldások (R-1, R-2, R-3,
R-5) után az 1950-es évek legelején egy olyan megoldással álltak elő az
R-6 rakétában, amely már két fokozatúra készült, vagyis az első fokozat
hajtóművével indítják el, majd amikor a fokozat tartályai kiürülnek, a
fokozatot leválasztják, és a második fokozat hajtóműve beindul, tovább
gyorsítva a (megmaradt, könnyebb) rakétát. Mégpedig úgy, hogy négy
gyorsító fokozat veszi körbe az első fokozatot, induláskor a gyorsító
fokozatokat beindítják, és ha minden rendben lévőnek tűnik (mivel ezek
tolóereje kevés ahhoz, hogy elemelkedjen az indítóállásról), beindítják a
középen lévő második fokozatot is, és elindul a rakéta. Mintegy két
perc után a gyorsító fokozatok kifogynak és leválnak, a középső fokozat
pedig megy tovább célja felé - majd mintegy 6 perccel az indítás után
abból is kifogy a hajtóanyag. (Megj.: a terv egy csomó buktatót kikerült
így, például mivel mindegyik fokozat már az indításkor működésbe lép,
így nem kellett a repülés közbeni beindítás problémájával foglalkozni).
Egy RD-107-es hajtómű, jól látható, hogy középen fent egy hatalmas turbopumpa látja el a négy égőteret
A
ballisztikus rakétának 8000 km feletti hatótávolságra kellett 3, majd
később (miután a harci fej nehezebb lett, mint tervezték) 5,5 tonnányi
hasznos terhet eljuttatni, de az épülőfélben lévő, Glusko és a német
mérnökök által megtervezett RD-105/106 hajtóművekkel (amelyek az első
szovjet folyékony oxigén / kerozin hajtóanyagú hajtóművek voltak,
szemben az A-4-esnél használt alkohol-víz / folyékony oxigén
hajtóanyagúakkal) ezt nem lehetett megoldani, a hajtóműveket nagyobbra
építeni pedig kockázatos vállalkozásnak tűnt (a nagyobb méretű
égéstérben nehezen kontrollálható az égés). A gordiuszi csomót úgy
vágták át, hogy négy rakétahajtóművet építettek össze, egy közös
turbó-pumpával ellátva őket üzemanyaggal - ez az RD-107/108 hajtómű. A
nagyobb méretű rakéta az R-7 jelölést kapta, és ez az alapja egy ma is
igencsak élő rakétacsaládnak, amelyet leginkább Szojuz-ként ismerünk.
Csak
hogy az első időkben a rakétafejlesztések eléggé mostoha körülmények
között zajlottak. Az OKB-1 számára kijelölt gyárépületekben a háborúban
tüzérségi eszközöket gyártottak, és az épület maga az 1950-es évek
közepéig nem lett helyreállítva, így nem volt benne fűtés (egyes
visszaemlékezések szerint nem ritkán melegebb volt kint, mint bent), a
tető pedig beázott. A munkások életkörülményei is eléggé szörnyűek
voltak az első időkben, pincékben, barakokkban, egyeseknek sátrakban
kellett lakniuk, amíg a környező lakóépületeket nem sikerült
újjáépíteni.
Az egyik első R-7 tesztindítás archív felvétele
De
az R-7-nek is számtalan technikai nehézséggel kellett megküzdenie,
például hogy építsék meg, szereljék össze, szállítsák majd állítsák fel a
hatalmas rakétát? A szovjet (német) megoldás az volt, hogy vízszintesen
zajlik az építés és az összeépítés, majd a szállítás az indítóállásra,
és ott egy támasztókeret segítségével állítsák függőlegesbe. Hatalmas
gondot okozott a rakéta irányítására szánt apró (un. vernier) hajtóművek
fejlesztése, a gyorsító fokozatokon 2-2, a középső fokozaton 4db ilyet
terveztek használni, ezek a gyorsító fokozaton egy adott irányba voltak
kitéríthetőek, a középső fokozaton mindegyik 90 fokkal eltolva egy-egy
irányban. Csakhogy a fejlesztéssel megbízott Glusko-iroda nem volt
éppenséggel együttműködő, ráadásul a feladatot sem sikerült megoldaniuk,
így Koroljov "házon belül", a saját irodájában bízott meg egy
mérnökcsoportot a megvalósítással...
Az R-7 program fejlődése, balra az első változat tervei, még RD-105/-106 hajtóművekkel, középen a végső változata a ballisztikus rakétának, immár négy égőteres RD-107/-108 hajtóművekkel, jobbra a Szputnyik-1 féle változat
Koroljov a nehézségek ellenére
cseppet sem bánta, hogy egyre nagyobb rakétákat kért tőle a hadsereg,
mivel a céljai között szerepelt a világűr is. 1954 óta folyamatosan
puhította a Szovjet vezetést ezzel kapcsolatosan, miután Mihail
Tyihonravov segítségével komplett tudományos programot is fel tudott
állítani a terveihez. Segítséget kapott az Amerikaiaktól is, Dwight
Eisenhower amerikai elnök 1955 július 29.-én bejelentette, hogy az
Egyesült Államok a Nemzetközi Geofizikai Évben
(vagyis 1957-58-ban) felbocsátja első műholdját. A szovjet mérnökök
sebességbe kapcsoltak, bevetettek minden lehetséges érvet, ami a szovjet
űrprogram életre hívása mellett szólt, Koroljov a pártvezetést arra
figyelmeztette, hogy Wernher von Braun 7000 tonnás óriásrakétát épít az
amerikaiaknak, ami mellett eltörpül a 280 tonnásra tervezett, még csak
formálódó R-7 (érdekes kérdés, hogy Koroljov mennyire vette vajon
komolyan a von Braun féle ötleteléseket, hiszen tisztában kellett
lennie, hogy a német rakétamérnök agyréme eléggé irreális).
Von Braun és óriás-rakétájának makettje
Azonban
mindenek előtt Hruscsovot kellett meggyőznie - ehhez egy 1956 február
27.-es látogatását használta fel, ahol bemutatták az R-7 (belső
megnevezése: 8K71) rakéta életnagyságú makettjét, és felfedték, hogy e
segítségével hamarosan a Szovjetunió csapást mérhet az Egyesült
Államokra. Hruscsov visszaemlékezéseiben megjegyezte, hogy mekkora sokk
volt számára az egész - Sztálin minden védelmi iparra vonatkozó döntést
maga hozott meg, és nem engedte, hogy potenciális utódai tudjanak róla.
Tehát mikor Hruscsov hatalomra került, és később Koroljov végre beszélni
tudott vele, majd bemutatta azt, hogy min dolgoznak, saját bevallása
szerint úgy néztek a párt vezetői a hatalmas rakétatestre, mint bárányok
egy új kapura.
Koroljov pedig igyekezett
rájátszani a hidegháború versengéseire, mely szerint márpedig a
Szovjeteknek kellene az elsőséget megszerezni, és bizonyítani
felsőbbrendűségét. Mellesleg pedig viszonylag szerény költségek árán
akár Föld körüli pályára lehet állítani a segítségével egy műholdat.
Hruscsovot első sorban a stratégiai fegyver foglalkoztatta, de az sem
hagyta hidegen, hogy a nyugati világot a világűr előbb való elérésével
alázza egy kicsit meg - tehát rábólintott a programra. Ez persze nem
kicsit dühítette is a katonai vezetést, ők ugyanis úgy vélték, hogy a
fejlesztőmérnököknek a ballisztikus rakétaprogramra kellene
koncentrálniuk, a világűr ráér majd akkor, ha már a fegyverprogram
sikeresen a sorozatgyártási fázisba ér, és a fegyver valóban bevethető
lesz.
A Szputnyik-1 felépítése, a középső "dobozt" leginkább a három cink-ezüst akkumulátor töltötte ki
Volt
viszont két nagy gond. A Tyihonravov vezetésével készülő Objekt D (az
Objekt A, B és V a harci fejek jelzése volt) tudományos műhold
lassacskán készült csak, ráadásul több száz kilogrammot nyomott,
miközben az R-7 hajtóművei a vártnál kisebb teljesítményt nyújtottak.
Mivel az Egyesült Államok 1957 júliusára tűzte ki a saját műholdjának
indítását, ezért Koroljov vészforgatókönyvet léptetett életbe, a létező
legegyszerűbb műholdat (Prosztyejsij Szputnyik, innen a belső elnevezése
is, PSz-1) kell felbocsátani. A "mindössze" 86kg-os, 58cm-es fém gömbbe
két rádióadót (20 és 40Mhz-est) és akkumulátorokat építettek, és négy
hosszú antennával látták el.
Az R-7 ballisztikus rakéta metszete
A
másik probléma maga a hordozóeszköz. Az első R-7 rakéta 1957 májusában
hagyta el először az indítóállást, ám szinte egyből tűz ütött ki az
egyik gyorsító fokozatban, és a rakéta 400km-re az indítóállástól
csapódott be. Június 11.-én újabb indítási kísérlet következett, de
elkezdett a hossztengelye mentén forogni, és a 33. másodpercben
szétrobbant. Augusztus 21.-én azonban sikeres indítást hajtottak végre,
és mintegy 6 000 km-re az indítóállástól a Csendes-óceánba zuhant a
harci fej súlymakettje. Pár nappal később a Szovjetunió bejelentette,
hogy sikerrel tesztelt egy többfokozatú interkontinentális rakétát -
ezzel pedig bizony alaposan megelőzték az amerikaiakat, akik 1957
december 17.-én könyvelhették el az első sikeres Atlas A
tesztrepülésüket.
A Szputnyik-1 indítása
1957
október 4.-én a Szputnyik-1 elindulhatott tehát a világűrbe, miután a
rakéta bizonyította képességeit - és ha a több tonnás harci fej helyére
helyezik az apró műholdat, nem okozhat problémát annak keringési pályára
állítása. A rakéta több téren nem az elvártak szerint működött, az
egyik gyorsító fokozatban a tolóerő a többinél lassabban épült fel, így a
rakéta lassan dőlni kezdett, amit az automata irányítórendszer a
kormányfúvókák kitérítésével próbált korrigálni, végül a tolóerő a
renitens fokozatban is helyre állt, és a rakéta tovább emelkedhetett, de
a vártnál korábban kifogyott a középső fokozatból a kerozin, így több,
mint 300kg fel nem használt oxigén maradt a tartályokban, arról nem is
szólva, hogy a hajtóanyag "lötyögése" miatt kis mértékben imbolygott
végig a rakéta. Így az elért pálya alacsonyabb volt, mint azt tervezték,
de a mintegy 215 x 950 km-es keringési pálya kellően stabil volt ahhoz,
hogy az indítást teljes sikernek könyveljék el, és az apró műhold 22
napon át sugározta rádiójeleit.
A The New York Times 1957 október 5-ei, délutáni kiadása, amely a Szputnyik-1 sikerét harsogja
Ami
a frászt hozta a nyugati országokra. Egészen addig az volt a
meggyőződés, hogy a Szovjetuniói mind tudományos / technikai, mint
oktatási, mind katonai téren messze le van maradva az Egyesült
Államoktól, és adott esetben egy nukleáris háború is egyoldalú lenne,
hiszen az amerikai bombázók képesek elérni a Szovjetuniót, míg a
szovjeteknek kevés és kis hatótávolságú bombázógépük van, amelyek könnyű
prédák lennének az amerikai vadászgépeknek. A Szputnyik-1 ezt a
vélekedést teljesen a másik véglet felé lökte, mely szerint a szovjetek
nemhogy alsóbbrendűbbek, de egyenesen tehetségesebbek, illetve
nyilvánvalóvá kezdett válni, hogy egy új világháború esetén már az
Egyesült Államok sincs biztonságban. Eisenhower először még nem vette
komolyan a fenyegetést, de végül úgy döntött, hogy nem hagyhatja a
szovjeteket az élre törni, így létre hívta a NASA-t, ami alá igyekeztek
egyesíteni a párhuzamos rakéta és űrprogramjait az Egyesült Államok
Hadseregének, Légierőjének és az állami NACA irodának (akik eddig
egymástól függetlenül, egymással versenyezve saját rakétaprogramokat
tartottak fent). Ez a döntés volt az, amivel valóban elindult az
űrversenyt...
Az űrverseny megkezdődik...
A
szovjeteknek igazából már 1956-ban volt egy felvázolt útvonalterük
arra, hogy is kellene a világűr meghódítását megvalósítani. Az első
lépés a Szputnyik volt, igaz még kifejezetten a tudományos célokra
szolgáló Objekt D-vel kezdve. Aztán egy élőlényt, egy kutyát kellene
felküldeni, hogy megvizsgálják nincs-e odafent valami olyan
veszélyforrás, ami alapból kizárja az emberi utazást, illetve hogy
tapasztalatokat szerezzenek arról, hogy viselkedik egy élőlény odafent.
Utána viszont már egyenesen a Hold túlsó felének való lefotózása lenne a
következő lépcsőfok.
Az űrprogram viszont a
sikerének áldozatává kezdett válni. A titoktartási mánia és az egyre
több és több ezt garantálni igyekvő döntés igencsak megnehezítette a
fejlesztést. A rakétákat is hétpecsétes titokként kezelték - az R-7-ről
az első képeket 10 évvel az indítás után kezdték el nyilvánosságra
hozni, miközben a korábbi ballisztikus rakétákat büszkén mutogatták a
Vörös téren zajló felvonulásokon. De mindenek előtt a szovjetek
betegesen titkolták Koroljovot, és a rakétaprogramban betöltött
szerepét. A hivatalos verzió az volt, hogy Leonyid Szedov akadémikus a
rakétaprogram vezetője, őt dicsérték a kommünikékben, ő tartott
előadásokat (amelyek nem tartalmaztak részleteket), ő aratta le a
babérokat - ez persze sem Koroljovnak, sem Szedovnak nem volt kényelmes
helyzet, de mindkettőjüknek el kellett fogadni, hogy ez bizony most így
működik.
Leonyid Szedov akadémikus (középen), Frederick Durant (jobbra) és K. F. Ogorodnyikov Professzor az 1955-ös perui Nemzetközi Asztronautikai Kongresszuson, Szedov volt a szovjet rakétaprogram kirakatembere....
A
Szputnyik-1 már ott kering fent, mindössze a negyedik R-7 rakétaindítás
árán, amelyből ez volt az első direkt világűrbe indítottként. Koroljev
saját irányítású OKB-1 tervezőirodájában a mérnökök az állami
kitüntetések és bónuszok, meg egy rövid extra szabadságolást élvezték.
Viszont Koroljov a győzelem ízért érezve a szájában tovább akart minél
hamarabb lépni. Azt tervezte hogy a Nagy Októberi Szocialista Forradalom
40. évfordulójára, 1957 november 7.-ére még egy Szputnyikot indítsanak
el.
A szovjet kísérleti rakétaindításoknál eddig
is voltak kis testű kutyákkal végzett repülések, az első (ismert) példa
1951-ben még, egy 110km magasságba való szuborbitális repülés közben.
Úgy vélték, hogy kiindulási alapnak azok tökéletesek, és mivel a
Szputnyik-1 felfedte, hogy a középső fokozat is pályán marad (ami
egyébként jól is jött, hiszen a csaknem 30 méteres fokozat szabad
szemmel is jól látható volt, míg az apró műholdat inkább csak távcsővel
lehetett felfedezni), eleve jó ötlet, ha a rakétafokozat orrára
szerelnék a "kutyaólat", nem pedig egy különálló műholdat építenének. Ez
a megoldást alkalmazva a rakétafokozat telemetriai rendszereit,
rádióadóit is fel lehet használni, egyszerűsítve az egész rendszert.
Mindent összevetve Koroljov összehívta a mérnök-irodák vezetőit és
vitára bocsátotta a kérdést - viszont trükkhöz folyamodott, azt
állította, hogy Hruscsov a sikeres Szputnyik-1 indítást és az amerikai
rakétaprogram vergődését látva arra kérte őt, hogy november 7-ére még
egy műholdindítás legyen. A mérnökök, feltehetően tudván, hogy az ország
első emberével ellenkezni nem érdemes, támogatták az ötletet. A
történet viszont később a jelenlévő mérnökök elbeszéléséből fakadóan úgy
terjedt el, hogy valójában nem Koroljov, hanem Hruscsov erőltette a
Szputnyik-2-őt...
Akár hogy is, sietve
kiválogatták a megépült RD-107 hajtóművek közül a legjobban
sikerülteket, és összeépítették a rakétát (ami végül is maga a
Szputnyik-2), orrán az utashoz szükséges rendszerekkel. Az erőfeszítések
iszonyatosan nagyok voltak, de korábban már több szuborbitális
rakétakísérlet volt kutyákkal, így volt honnan meríteni. November 7-én
pedig újabb rakéta emelkedett fel...
Lajka a kutyaóljában áll modellt a szovjet propaganda-gépezetnek
A
Lajka nevű keverék szuka kutya útja mégis csak kifelé volt annyira
zökkenőmentes. A rakéta (amely gyakorlatilag mindössze a második
világűrbe indított szovjet rakéta volt) elérte nagyjából a várt pályát,
ami önmagában is szép eredmény volt. Lajka a hivatalos információk
szerint egy hétig életben volt, bizonyítva, hogy az űrben lehetséges
életben maradni, majd elaltatták - illetve később olyan verzió is
elhangzott, hogy az oxigénkészletek kifogyása után megfulladt. A
2002-ben nyilvánosságra hozott valóság viszont az volt, hogy mindössze
pár óra után 43°C-ra emelkedett a kabinban a hőmérséklet, és a
túlhevüléstől (illetve feltehetően a szén-dioxid túl magas
koncentrációja miatt) Lajka alighanem komoly kínok között elpusztult.
Etikailag aligha vitás, hogy elsietett volt a Szputnyik-2 útja, hiszen
először a visszatérés problémakörét kellett volna megoldani, mielőtt
bármilyen élőlényt is akarunk feljuttatni, de politikai és az űrprogram
támogatásának szempontjából az, hogy a Szovjetunió már élőlényt is
juttatott a világűrbe, nagyobb súllyal nyomott latba.
A Vanguard TV3 indítási kísérlete
A
szovjetek fölénye pedig aligha volt vitatható, az első amerikai műhold
indítási kísérleténél, a Vanguard TV3 alig egy méterre emelkedett el az
indítóállásról, miután a hajtómű tolóereje leesett, és a rakéta
visszahullva egy hatalmas tűzgolyóvá vált. Mindezt 1957 december 6.-án,
bőven a két sikeres Szputnyik indítás után. A média pedig nem
könnyítette meg a szakemberek kudarcon való túllépését, a Szputnyik után
az amerikai műholdindítás kudarcát olyan 'beszélő nevekkel'
kommentálták, mint "Kaputynik" vagy "Upsznyik".
Az
amerikaiaknak végül 1958 február elsején sikerült az első
műholdindításuk, az Explorer-1-es, ami kellően helyrebillentette az
önbecsülésüket, ám valójában még jó ideig hátráltatta a továbblépést az
egymással versengő haderőnemek és a NACA, majd 1958 októberében a NACA
átalakításával életre hívott NASA viaskodása arról, hogy milyen
rakétákat használjanak, miről szóljon a program, és egyáltalán, kinek a
kezében legyen az irányítás.
A Szputnyik-3 makettje
A
szovjeteknél a kezdeti sikereket megkoronázta (volna) a régóta
dédelgetett Objekt-D, vagyis a Szputnyik-3, csakhogy a 1958 április
27.-ei indítás kudarcot vallott, miután az indítás után másfél perccel a
rakéta megsemmisült - a "szokásosnak" megfelelően a sikertelen
indítások nem kaptak jelölést, sőt, létezésüket sem mindig ismerték el. A
vizsgálatok alapján a rakétatesten komoly vibrációk jelentkeztek, és ez
vezetett a rakéta pusztulásához. Viszont egy teljesen kész tartalék
rakéta és műhold állt rendelkezésre már előre erre az esetre, így az
indítást május 15.-én meg lett ismételve, ahol a rakéta
vezérlőrendszerébe beiktattak egy tolóerő-csökkentést 85 másodperccel az
indítás után. Ugyan ismét jelentkeztek vibrációk, ám a műhold sikeresen
pályára állt. Csakhogy rámutassak az adott technikai kihívásokra,
érdemes megemlíteni, hogy itt még szó se volt napelemekről vagy más
energiatermelő rendszerről. A cirka 1250kg-os műhold tömegéből több
mint fél tonnát az akkumulátorok nyomtak, amelyek papíron mintegy 40-45
napos működést biztosíthattak - volna. A Szputnyik-3 műhold rendszerei
ugyan több, mint két hétig működtek, csak a műhold adattárolójának
hibájából az adatokat nem sikerült továbbítani a Föld felé. A
Szputynik-3 ettől függetlenül a világ felé teljes sikernek lett
prezentálva...
Irány a Hold túlsó fele...
Az
eredeti tervek szerint ez lett volna a harmadik lépcső, amely persze
megint több kisebb feladatot jelentett. Először is azt, hogy az
R-7-esnek szüksége lett egy plusz fokozatra. Ha a középső fokozatot
második fokozatnak, a négy körülötte lévő fokozatot pedig az első
fokozatnak tekintjük, akkor így három fokozatos rakétáról beszélünk
immár, ahol a harmadik fokozat a középső tetején kap helyett. Ez a Block
E-nek nevezett fokozat kulcsfontosságú, hiszen 11,3 km/s sebességre
kell gyorsítani ahhoz, hogy elszakadhassunk a Föld gravitációs
mezejétől. Ahogy azonban az első Objekt-D indításnál, itt is egymás után
két rakéta semmisült meg nem sokkal másfél perccel az indítás után. A
vibrációt az un. "Max. Q", vagyis az indítás folyamán fellépő legnagyobb
légellenállás okozta, így kisebb módosítások után a harmadik rakéta
ezen a zónán már sikeresen túljutott - hogy aztán a negyedik perc után
hallgasson el. Hiába tehát a látszólagos korai sikerek a szovjet
űrprogramban, 1958-ban mindössze a Szputnyik-3 (fél)sikerét tudták
felmutatni, miközben az amerikaiak (persze sok kudarc és fél-siker
mellett) négy sikeres indítással is büszkélkedhettek már.
A Block-E fokozat, orrában az E-1 / Luna-1 műhold makettjával
Érthető
tehát, hogy mikor 1959 január másodikán az E1 műhold 4. példányával az
orrán elindult a 8K72 típusú rakéta, és 140 másodperccel az indítás
után, mikor levált az orrkúp, sikeresen vették a műhold transzponderének
adását, hatalmas örömünnep tört ki az indítóállás vezérlőtermében.
Kérész életű volt viszont az örömük, mert a műhold a rakéta orrán
ragadt, és kiderült, hogy némileg eltér a rakéta pályája az elvárttól.
Az eredeti cél az volt, hogy a Hold felszínébe csapódjon az E1 - most
viszont mintegy 5000 km-re húz el mellette. A szovjeteknek így is
sikerélményük lehetett - a Szputnyik-3 után ugyanis több, mint egy év
telt el, mire valami eredményt fel tudtak mutatni. Így ez a műhold
Luna-1 néven már a hírekbe is kerülhetett. Persze ne feledjük, hogy
ekkor még nincs két éve, hogy az első Szputnyik már megkerülte a Földet,
és a szovjetek máris a Holdat vették célba!
A
sikerre pedig szükségük volt, ugyanis az amerikaiak ott loholtak a
nyakukban, még 1958-ban ők is elkezdték a Hold felé induló szondák
indítását, de a Pioneer program műholdjai a hordozórakéták problémái
miatt nem jutottak messzebb, mint szovjet kortársaik. A Pioneer 3 két
hónappal a Luna-1 indítása után ahhoz hasonlóan a Hold mellett ment el
(az amerikaiak egyébként is ezt tervezték, nem pedig becsapódást
akartak), csakhogy valamivel kevesebb, mint 59000 km-re a Holdtól, ami
kétszer több volt, mint amit vártak, és csaknem 12x több, mint
amennyivel a Luna-1 vétette el a Holdat.
A Luna-3 egy új korszak első üdvöskéje volt - napelemekkel táplálva
Koroljovék
egy újabb sikertelen indítás után végül 1959 szeptemberében
"eltalálták" a Holdat a Luna-2-vel, ami többé-kevésbé a Luna-1 testvére
volt. Alig egy hónap múlva követte a Luna-3 (E-2) szonda, amely
megkerülte a Holdat, és fényképet készített a túloldaláról. Persze az út
nem indult zökkenőmentesen, a mérnökök szakadozottan fogták a szonda
jeleit, és az a parancsokra (látszólag) nem megfelelően reagáltak.
Hamarosan kiderült, hogy a Krím-félszigeten és a Moszkvában lévő csoport
egymás értesítése és egyeztetés nélkül küldtek rádióparancsokat, amely
így konfliktusba kerülve megakadályozták a megfelelő működést, és a
szonda elkezdett túlhevülni. Miután erre fény derült, gyorsan rendezték a
soraikat, és szigorú egyeztetések előzték meg minden rádióutasítás
elküldését, majd felpörgetve kicsit a szondát sikerült a túlhevülésen
úrrá lenni. A szonda megfelelő pályán volt, amely az első gravitációs
manőver volt a történelemben: a Hold gravitációját felhasználva a szonda
a Hold déli sarka alatt megkerülte az égitestet, majd északi irányba
megkerülve elindult vissza a Föld felé. A manőver kiszámításához nagy
segítség volt a vákuumcsöves Sztrela-1 számítógép, amelyet a Szteklov
Matematikai Intézet biztosított.
A Luna-3 pályája, ahogy megkerülve a Holdat visszafelé indult a Föld felé
Mai
szemmel nézve elég kézihajtányos volt az eljárás, ahogy a Luna-3
dolgozott, de az analóg korszak kihívásaival a szovjet mérnökök ügyesen
birkóztak meg. Először is a fotózáshoz stabilizálni kellett a műholdat
(az összes eddigi műhold forgás-stabilizált volt, tehát a hossztengelyük
körül forogtak), ezért apró nitrogén gáz-hajtóműveket vetettek be. A
helyzet meghatározására a külső felületen lévő fotocellákat használták
fel, ezzel állapították meg a Nap és a Hold helyzetét, majd a Hold felé
fordították a két kamera (egy széles és egy keskenyebb látószögű)
Egy amerikai Genetrix kém-ballon indítása a USS Valley Forge repülőgép-hordozó fedélzetéről
A
Luna-3 másik csodája a kamerája volt, ez filmre rögzített, noha nem
volt a szovjet iparnak megfelelő filmje erre a célra, amelyet széles
hőtartományban használni lehetett és a kozmikus sugárzás is kevésbé
ártott neki. Tiszta szerencséjükre az Egyesült Államokban
kifejlesztettek ilyen filmet, amit be is vetettek a Projekt Genetrix
keretében, ahol nagy magasságban repülő ballonokat engedtek fel az
amerikaiak, amelyek a szovjet légtérben fotókat készítettek. A program
nem volt túl sikeres az amerikaiak részére, 516 ballonból mindössze
54-et sikerült összeszedniük, és ebből is csak 31 készített értékelhető
képet, noha ezek között voltak például az első felvételek a szovjet
nukleáris létesítményekről. A szovjetek pedig sok ballont megszereztek,
bennük fel nem használt filmekkel...
A Luna-3
összesen 40 kockányi ilyen filmet vitt magával, amelyeket a megfelelő
pillanatban el is lőtt, összesen 27-et. A filmeket ezek után
automatikusan egy megfelelő kémiai vegyszeren úsztatták át az
előhíváshoz, majd utána egy szárító modulba kerültek. Miután a szonda
elindult vissza a Föld felé, a már előhívott filmeket egymás után egy
fényforrás és egy fényérzékeny vákumcső között mozgatták lassan, és
sorrol-sorra egy analóg képet hoztak létre belőle, mint ahogy például a
fax is működik. A képet folyamatos rádióadással továbbították, egy-egy
képkocka így fél óra alatt lett elküldve, a képek felbontása cirka
1000x576 pixelnek felelt meg.
A brit Jodrell Bank Mk.1 rádióteleszkóp
Volt
viszont egy nagy probléma, a jelek fogása. A szovjetunió ekkor még
összesen csak két nagyobb rádióteleszkóppal rendelkezett, amely alkalmas
lehetett a holdszonda jeleinek fogására. A szovjetek megosztották a
frekvenciákat a tudományos világgal, ekkoriban a legjelentősebb
rádióteleszkópok Amerikában voltak (Kaliforniában és Floridában a
légierő birtokában lévők, illetve 1958-ban adták át a Goldstone
rádióteleszkóp első antennáját), de az úttörő a Nagy-Britanniában lévő
Jodrell Bank (Mk.1) rádióteleszkóp volt. A Luna-1 esetében a Jodrell
Bank is szerepet kapott, mivel a britek nem fogták a szonda jeleit (csak
a frekvenciatartományt adták meg a szovjetek, a pontos helyzetet nem),
így voltak, akik meg is kérdőjelezték a szovjetek hitelességét (ne
feledjük, hogy a Pioneer 3 két hónappal a Luna-1 után szintén elhaladt a
Hold mellett, tehát egy elsőség kérdéséről volt szó...). Ezért a Luna-2
és a Luna-3 esetében már részletes adatokat közöltek a szovjetek
britekkel, így sikerült minden esetben a szondák adatait fogni, és
egyben megerősíteni létezésüket.
Ez
igen hasznos volt a Luna-3 esetében, a szonda ugyanis ahogy elindult
vissza a Föld felé, nekiállt lassan a képek továbbításának, amit időről
időre meg is ismételt - csakhogy megfelelően kiépült rádióantenna
hálózat nélkül nehéz volt összeszedni a fogott jeleket, és a Jodrell
Bank hatalmas segítség volt a jelek begyűjtésében.
A
Luna-3 után két további (E-3 típusú) fényképező szondát indítottak
volna még a Hold felé 1960 április 15-én, majd annak kudarca után 16-án
(igen, egy nap múlva...), de előbbi a harmadik fokozat hibájából nem
állt megfelelő pályára, utóbbi indítórakétája pedig gyakorlatilag rögtön
az indítás után felrobbant. Miután ekkoriban már az emberes repülések
élveztek prioritást, így pár évre a Hold felé indított szondák
lekerültek a napirendről...
Folytatása következik....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése